Tyúkper munkaügyben
Bírósági tárgyalások ? 49
Több-tízmilliós ügyet tárgyaltam az imént, Önök meg párezer forintét pereskednek? ? kérdezte a másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság bírája az ezredforduló előtt. Épp Cser Ágnes szabálytalan felmondását követő végkielégítés ügyében döntött, s ezt követte egy fővárosi szociális otthon vezetője és egyik beosztottja közötti kártérítési per.
Az ügy fellebbezés folytán került hozzá a munkaügyi bíróságról. Előzménye, hogy az otthonban leltárhiányt észleltek, s a kárt a két leltározási idő ? egy év ? között ott munkát vállaló dolgozókra hárították. Az összeget havi keresetük, de nem az összes keresetük arányában osztották fel. Ezt azt jelentette, hogy aki csak egy napot is dolgozott a két időpont között, de havi fixe kétszerese volt annál, aki az egész évet végigdolgozta, annak most kétszer annyit kellett fizetni, mind kiskeresetű kollégájának. Tisztán látszik, hogy ez így korántsem igazságos.
A dolgozók nem vitatkoztak, mindenki szó nélkül fizetett. Féltették az állasukat. Csak egyikük vitatta a dolgot, de ő amúgy is távozott a próbaidőn belül. Vagy fizet, vagy felvezetjük a 2400 forintos tartozást a MIL-lapjára, közölte az igazgató, de a dolgozó inkább megfellebbezte a döntést. A MIL-lap így tiszta maradt, a fellebbezést az otthon továbbította a bíróságra, s mindkét fél várta a tárgyalást.
A munkaügyi bíróságra az igazgató jogtanácsosával érkezett, míg a dolgozónak saját feje is elég volt. Azzal érvelt, hogy nem volt ott a két leltározás közötti idő felében, így törvénytelen vele szemben kártérítési igénnyel élni. Arról is beszélt, hogy nem a havi kereset, hanem a két leltározási idő közötti összes kereset szerint kéne elosztani a kárt. A bíróság osztotta a felvetést, s neki adott igazat. Nem kell kifizetnie a párezer forintot, szólt az ítélet, de ezt az igazgató rögvest megfellebbezte. A fenntartó önkormányzat pénzéért felelek, mondta, s nekünk minden fillérre szükségünk van.
Most ejtsünk néhány szót az otthonban uralkodó állapotokról. A dolgozók nem vihették be korábban vásárolt élelmüket, hanem le kellett adniuk a portán. A romlandót, a húst és a tejet is itt kellett betenni a hűtőszekrénybe, s távozáskor kapták csak vissza. A csomagokat is meg kellett mutatni a portásnak, az autóba is belenéztek volna, de csak keveseknek futotta erre a munkába járáshoz. Ilyen szigorú ellenőrzés mellett hogyan is lehetett volna kilopni az ágyneműt és ruhaneműt?
Az otthonnak saját havilapja volt, melyet számítógépes nyomtatóval sokszorosítottak. Ezt a lakók ingyen kapták, a dolgozók is odabenn olvashatták, de csak számla ellenében, tíz forintért vihették ki az épületből. A karácsonyi számban megírta az igazgató, hogy a fenyőfán azért volt tavaly kevés a szaloncukor, mert a nővérek megették róla. Valljuk be, igazán kedves szöveg a szeretet ünnepén!
Az elsőfokú tárgyalás után aztán még történt valami. Az igazgató felszólító levelet küldött volt beosztottjának az elmaradt pénz befizetésére. Nem érdekelte, hogy elveszítette a pert, bízott a másodfokban. Az már csak hab a tortán, hogy fenyegetőzött is! Kilátásba helyezte, hogy 15 napon belüli meg nem fizetés esetén végrehajtást kér. Az még csak hagyján, hogy jogi végzettség híján nem tudhatta, hogy ehhez is előbb egy jogerős bírósági ítélet kell, de legalább a jogtanácsosa figyelmeztethette volna rá! A dolgozó aztán erről is beszélt a másodfokú tárgyaláson.
A Fővárosi Bíróságon az igazgató már meg sem jelent, csak jogtanácsosát küldte. Rajta is látszott, hogy szívesebben lenne most máshol, hiszen ő sem bízott a sikerben. A három szakbíróból álló tanács még valamilyen igazolást is bekért tőle, s egy héttel későbbre napolta a döntést. Az utolsó tárgyalási napra már a jogtanácsos sem jött el ? a papírt már előbb beküldte ? így nem kellett végighallgatnia, hogy a bíróság a dolgozónak adott igazat. Most már jogerősen nem kellett kifizetni a párezer forintot, s a végrehajtó sem tehetett volna semmit. Természetesen a perköltség is az otthont terhelte, így az igazgatónak most már ezzel is el kellett számolnia az otthon fenntartója felé.
