Egy szájsebész sem tudhat mindent
Esetek egy mentős életéből ? 48
Emlékeznek még arra a mentőtisztre, akiről négy hete megírtuk, hogy felültette a széken az infarktusos beteget. Akkor majdnem tragédia lett a dologból, míg az alábbi esetéből ? amely természetesen korábban történt ? győztesen került ki. Neki is voltak tehát boldog percei, sikerélményei munkája során. Kár, hogy az utolsó kivonulása olyan szerencsétlenre sikeredett!
A SOTE Szájsebészeti Klinikájára vonulunk 1995. februárjában. A bejelentés szerint egy férfi lett rosszul, eszméletét veszítette. Eset kocsink parancsnoka, mint emlékezhetnek rá, ötödéves egyetemi hallgató, aki fizetés kiegészítés és némi gyakorlatszerzés okán kocsizik. Az ösztöndíjból már akkor is nehéz volt megélni, s a tandíjról még szó sem volt.
Útközben a kiváltó okon gondolkodunk. Kaphatott-e valamilyen érzéstelenítőt, amire allergiás? Okozhatta-e ájulását az elviselhetetlen fájdalom? Lehet, hogy a nagy vérveszteség miatt került sokkos állapotba? Mindegyik kórelőzmény más-más ellátást igényel, s a lehetséges variációkat előre kell megtervezni, hogy ne kelljen a helyszínen sokat meditálni a beavatkozás megkezdése előtt.
A klinika portása már az épület előtt fogad. Az első emeleten fekszik az epilepsziás férfi, mondja, aki itt lett rosszul a folyosón. Bevitték az egyik fogászati rendelőbe, de ennél többet egyelőre senki sem tud róla.
Szerencsére szünetelt egy rendelés
Az emeleten járóbetegek ülnek sorsukra várva a rendelők előtt. Csak az egyik előtt nincs senki, mert a délelőtti rendelés elmaradt. Oda vitték be a szerencsétlent. A középkorú férfi odabenn fekszik a földön. Orvosok, asszisztensnők fogják a kezét és a lábát, tartják a fejét. A beteg még most is rángatózik, ezért arra is vigyáznak, hogy be ne verje a fejét, el ne harapja a nyelvét. A szomszéd kezelőből is áthívták a férfiakat, hogy elég erősen tartsák meg a törzs közelében a rángó végtagokat.
Mentőtisztünk nyugtatót szív a fecskendőbe, majd vénásan beadja a betegnek. Nem zavarja, hogy sok orvos nézi munkáját. Eszébe sem jut, hogy ő még csak medikus, de mégis olyat tud, amihez ezek a szájsebész doktorok nem is konyítanak. Ő oldani tudja azt az epilepsziás görcsöt, amit a klinika munkatársai csak nézni voltak képesek.
Az orvosok és asszisztensnőik visszamennek a dolgukra, nekünk meg már csak a hordágyazás marad. Páciensünkkel meg sem állunk Lipótmezőig, az Elmeosztályig. Ott már régi ismerősként fogadják. Egy ideig megint a lakójuk lesz. Ott majd talán a fogait is rendbe teszik. Vagy lehet, hogy nem is fájt neki egyik sem, csak a téli hideg elől ment be a folyosóra egy kicsit megmelegedni? Egy darabig most biztos nem kell fáznia a budai kórház fűtött kórtermében.
