ZETApress

Epizódok egy mentős életéből ? 45

Egészséges ember nem gondol arra, hogy valakinek az állandó légvétel, minden slukk levegő is gondot okozhat. Nem az orrában, nem a torkában van az akadály. Szervezete olyan, hogy kevés számára a levegő oxigéntartalma, s emellé még további oxigénbevitelre szorul. Az idős hölgy is ebbe a kategóriába tartozott.

A Józsefvárosba, a főváros VIII. kerületébe vonultunk. A kerületben eléggé szennyezett a levegő. Nagy a forgalom, sok az autó, így ezen nem is lehet csodálkozni. Itt él rengeteg hajléktalan tbc-s is, de betegünk nem ebbe a kategóriába tartozik. Ő lakására hívott bennünket.

A néni ágya mellett oxigénpalack állt. Mint elmondta, évek óta használja. Tíz éve fullad, s újabban az oxigénre is szüksége van. Korábban a heti két palack háromezer forintjába került. Hatezer forintot kértek tőle a gyógyszertárban, de az összeg felét kifizette a társadalombiztosítás. Mindig utólag fizettek, a pénzt tehát nem kellett előlegeznie mindannyiszor.

Elképzelhetjük, milyen teher volt ez hetente egy nyugdíjasnak. Szerencsére pár hónapja egy csepeli vállalkozó segített rajta, s a hozzá hasonlókon. Szerződést kötött a társadalombiztosítóval, s azóta a néni és sorstársai lakásukon várhatják az éltető gázt. Nem kell tehát a gyógyszertárba menniük, nem kell a pénzt megelőlegezniük, a szállító intézi az anyagiakat a palackozóval, meg az OEP-pel. Nagy segítség ez a betegeknek, annyi szent.

Orvosunk szünteti a fulladást. A néni hálás, jobban érzi magát. Mégsem hagyhatjuk otthon, irány Budakeszi, a Korányi Tüdőszanatórium. Ott már régi ismerésként üdvözlik betegünket, hisz tíz év óta állandó visszatérő vendég. Fenn a hegyen, a tiszta levegőn egy időre megint helyre jön. Addig a vállalkozó is mentesül attól, hogy hetente lássa el friss oxigénnel. Ha újra hazatér, a rendszeres kúra folytatódik, a palackokat újratöltik. Addig, míg csak él. Állapota sajnos végleges?

A kórház és a mentőállomás is megszűnt

A történetben szereplő nénit 1995. februárjában Budakeszire kellett szállítanunk. Akkor még abban bízhatott, hogy rövidesen lakóhelyéhez jóval közelebb, a józsefvárosi Balassa Korház újonnan kialakítandó tüdőosztályára vihetik, ha megint fulladni fog. Tervben volt ugyanis, hogy a hajléktalanok körében megszaporodott tbc-s megbetegedések miatt a kerület szívében új tüdőosztályt létesítenek.

A terv végül is a lakosság ellenállásán bukott meg. Féltek az emberek, hogy a korházba szállított tüdőbetegek megfertőzik őket. Eszükbe sem jutott a hangadóknak, hogy ugyanezek a betegek szabadon járkálnak közöttük az utcán, köhögnek rájuk, fogják meg előttük a kilincset. Amíg nem lesz számukra hatékony intézmény, végigfekszenek a metróállomások padjain, koszos és fertőző kezükkel végigtapogatják a metró kapaszkodóit, melyet aztán az egészséges emberek is kénytelenek megfogni.

A kerületiek ellenállása végül felesleges volt. Nem csak az új tüdőosztály nem készült el, de maga a Vas utcai kórház is megszűnt, így Józsefváros kórház nélkül maradt. Helyén talán egészségügyi főiskola lesz valamikor, a betegek viszont a szomszéd kerületek korházaiban nyerhetnek gyógyulást. Ezzel a mentők munkája is megnövekszik, hiszen messzebbre kell szállítani a rászorulókat, s a beutalt tüdőbetegeket is vihetik ezután is a hegyre, Budakeszire.

A nagy átszervezések következtében a Delej utcai mentőállomás is megszűnt még 1996. közepén, mert az épület életveszélyessé vált. A VIII. és IX. kerületbe így távolabbról érkezik a segítség, s a mentődolgozókat és az eset- és rohamkocsikat más-más mentőállomásokra helyezték. Egy évvel később ugyan új mentőállomással gazdagodott a főváros Mátyásföldön az Ikarus gyár szomszédságában, de ettől még a Delej utca környéke nem juthat gyorsabban ellátáshoz.

A kórház sokszor csak betegmegőrző

Bármennyi kórház szűnik is meg szerte az országban, mentőseinkre mindig szükség lesz. Bízzunk abban, hogy lelkiismeretesen dolgoznak érettünk. Ha éri is kritika munkájukat, ha nem is mindig a legprecízebben ténykednek, tudjuk be annak, hogy ők is emberek, ők is dolgozók. Aki dolgozik, az téved ? mondhatnánk a közhelyet, s mi mindannyian tévedünk. Az egészségügyiektől mégis mindig többet várunk. Ez érthető, hiszen a mi bőrünkre megy a dolog. Nekik az átlagosnál is kisebb hibaszázalékkal, talán a tökéletesebbnél is jobban kell dolgozniuk.

A hozzátartozók sem mindig angyalok. A hetvenes évek végén kartörött nénit vittem egy faluból a megyei kórházba. A traumatológián begipszelték a karját, s már indultunk is vele haza a hegyi szerpentineken. Házuk előtt várt a meglepetés. Zárt kaput találtunk, mert a szomszédok szerint rokonai elutaztak szilveszterezni a Tátrába. A nénit az utcán nem hagyhattuk, ezért visszavittük a kórházba. Ott az elkövetkező egy-két hétre felvételre került, amíg rokonai haza nem érkeztek. Feltételezni sem merem, hogy ők törték el a karját, bár az időzítés eléggé elgondolkodtatott.

Az elvárás az egészségügyi dolgozók iránt óriási, s ennek talán nem mindig tudnak maradéktalanul megfelelni. Nem lehet, hogy mi raktuk túl magasra a mércét? Egyszer talán ezen is el kellene gondolkodnunk! Mindenki csak annyit várhat el a másiktól, amennyit ő is adni tud! S csak annyit, amennyire a másik emberileg képes lehet. Ha másként gondolkodunk, folyton csalódottak leszünk.