ZETApress

Épp 15 éve, hogy 1992-ben az első szívátültetést elvégezték Magyarországon. Igaz, csak két nappal később tájékoztatta róla miniszterét a műtétet végző Szabó Zoltán professzor, a közvélemény pedig csak napokkal később szerezhetett róla tudomást. A Népjóléti Minisztérium január 14-ei SOTE-beli sajtótájékoztatóját, melyen magam is részt vettem, Juhász Judit, a későbbi kormányszóvivő vezette.

Az előkészületekről már szeptemberben tudomást szereztem, s szerettem volna a Reform Hírmagazinban is beszámolni róla. Sajnos Szabó professzor, a Városmajor utcai Szív- és Érsebészeti Intézet professzora elutasított. Ne igyunk előre a medve bőrére! ? mondta. Mivel miniszterével sem volt közlékenyebb, én sem panaszkodhatom.

A klinika már 1989-ben engedélyt kapott a transzplantációra, de akkor épp átépítették. Mivel a kellő sterilitást nem lehetett volna biztosítani ? melyre viszont a beteg legyengített immunrendszere miatt van szükség ? az előkészületek abbamaradtak. A beültetett új szív idegen test a szervezetnek, amit ki akar lökni. Mivel húsz évvel korábban az immunológia még gyerekcipőben járt, az akkori újszívesek még rövid életűek voltak. Csak 1983-tól beszélhetünk világviszonylatban komoly eredményekről, amikor az átültetettek száma évi négyszázról ezer fölé emelkedett. Nálunk sem lehet tehát 25 éves lemaradásról beszélni az 1967-es johannesburgi első műtéthez, hanem csak kilencévesről 1983-tól.

Külföldön tanultak a magyarok

Szabó professzor és csapata szorgalmasan készült a munkára. Párizsban és Stettfordban vettek részt tanulmányutakon. A szívátültetést kutyákon is gyakorolták. Rendszeresen dolgoztak együtt Perner Ferenc professzorral, a SOTE Transzplantációs Klinika vezetőjével. Ők a halottak veséit távolították el, míg Szabó doktor a szívükre koncentrált.

1991. szeptemberében hirdették meg az X napot Akkortól már legalább harminc fő várta éjjel-nappal a riasztást. Közülük tízen nem is a klinika dolgozói, hanem külső segítők voltak. A forgatókönyvet a szív kivételétől egészen a beültetést követő 28-ik napig részletesen kidolgozták. Személyre szabott feladata volt mindenkinek.

Az első riasztásra már novemberben sor került. A beteg már a műtőasztalon feküdt, de a donor szíve alkalmatlan volt a beültetésre. A várakozók közül más nem akart első lenni, nem akarta vállalni a kísérleti nyúl szerepét. Kevés beteg, mindössze három-négy fő állt készen a műtétre.

Január 3-án délben történt az újabb riasztás. Az Országos Traumatológiai Intézetben egy 24 éves agysérültnél beállt az agyhalál. A szívsebészek a BM Kórház mentőautójával száguldottak át a városon Budáról Pestre. Velük tartott a vesenyerő csoport is. Miután a szívet eltávolították, s jégbe hűtve elindultak vele, ők meg a veséket vették ki. Nekik a beültetésekre 36 órájuk volt, mint erről már korábban írtam, a szívet viszont négy órán belül át kell ültetni.

A két újvesés helyére azóta már két újabb húgyvérű került a dializálókban, a fiatal donor tehát szerveivel öt emberen segített. Szerettem volna megtudni, hogy a hozzátartozói hogyan vélekednek minderről, de mint a sajtótájékoztatón megtudtam, még nem is hallottak a fiatalember szerveinek eltávolításáról. A fennálló törvényeink értelmében erről nem is kellett értesíteni őket.

Sándor egy másik kórházban várakozott

A szívkivétellel egyidőben vitte egy másik mentő a 28 éves Schwarz Sándort a Szabolcs utcai II. számú Belklinikáról, Dr. Zámolyi Károly főorvos osztályáról a Városmajor utcába. Három hónapja várta már a rokkant nyugdíjas műszerész a riasztást. Kilenc éve volt beteg, szíve 480 grammosra növekedett 300-350 gramm helyett. A hatalmas különbség miatt az új szív szinte lötyögött a mellkasában. A műtét is emiatt tartott 30-40 perc helyett 128-ig, fél óra helyett több mint kettőig.

A beteg éjszaka ébredt fel, de az endotracheális tubust csak másnap reggel távolították el a légcsövéből. Tíz nappal az átültetés után már sétálhatott szobájában. Mivel a 28-ik napig steril körülmények között kell tartózkodnia, addig nem állhatott a sajtó nyilvánossága elé. Legyengített immunrendszere miatt kerülnie kellett a fertőzés legkisebb lehetőségét is. Az addigi vizsgálatok nem állapítottak meg kilökődési reakciót.

Mivel a szívet négy órán belül kell átültetni, a betegek a kórházban vártak sorukra. Szegeden is voltak várakozók, Dr. Kovács Gábor is felkészült az átültetésre, de Budapest a fejlettebb infrastruktúrája miatt válhatott hazai elsővé. Mivel Szabó professzor valaha Pécsről költözött a fővárosba, felvetődött 1992-ben egy pécsi szívcentrum létesítése is az ottani hiány pótlására az egyetem kebelén belül.

A környező volt szocialista országok előttünk jártak az átültetések terén. A lengyelek, csehek, szlovákok, bulgárok és németek már mind túl voltak az elsőn 1991-ben. Nálunk évi hatvanat kéne végezni, ám ha a francia normákat vesszük alapul, évi 110-re lenne szükségünk. A veseprogramban ennél kevesebb donor van évente.

Még több pénz és szemléletváltozás kellene

A szívátültetés költsége három-négymillió forint, írtam 1992-ben, s az árban a szükséges gyógyszereké is benne van. Olyan szer is van, mely 560 ezer forintba kerül. A laboratóriumi háttér biztosítása is roppant költséges, pedig a kilökődés megakadályozására, ezekre is szükség van. Gondot okoz a donorkérdés is. Nincsenek mindenütt tisztában a jogokkal, s a közvélemény is eléggé félreinformált. Eszükbe sem jut, hogy az orvos nem csak az általa kezelt betegekért felelős, hanem azokért is, akik a halottak szerveire várnak.

Az intenzív osztályokon elhunytakból a veséin és szívén kívül a tüdejét, máját, hasnyálmirigyét és szemének szaruhártyáit is eltávolíthatják. A felhasználható szervek sírba tétele merénylet a rájuk váró betegekkel szemben. A szervek életben tartása és a szervnyerő csoportok értesítése az intenzív osztályok kötelessége. Jó lenne, ha mindenütt tisztában lennének ezzel! Holnap arról írok, hogyan segítettek akkoriban egy kisfiún.