Háttérben
Az alábbi történet másfél évtizedes. A rendszerváltoztatás idején történt, de félek, hogy ma is aktuális. Az Üllői úton, a délutáni csúcsforgalomban eszméletlen ember feküdt az úttesten. Homlokából és szájából vér folyt. Autó ütötte el. Körülötte csődület, csak épp hozzányúlni nem mert senki. Régi mentődolgozóként nem habozhatok. Mellé lépek, szakavatott mozdulattal fordítom stabil oldalfekvő helyzetbe. Határozott vagyok, hadd lássák, hogy nem most kezdtem a szakmát.
Hogy mer hozzányúlni? ? üvölt egy őszes úr a tömegből. ? Huszonöt évig voltam esetmentős ? folytatja ?, s megtanultam, hogy a sérültet sosem szabad mozgatni!
Megdöbbenek a kifakadáson. Szeretném megkérdezni az idős kollégát, hogy szakember létére miért csak a járdán bámészkodott, ahelyett, hogy a sérült mellé térdelt volna? Vajon a mentőknél is mindig csak a háttérben maradva figyelte kollégáit, hogy aztán az illetékes helyen beszámolhasson esetleges hibáikról? Igaz, ő sosem tévedhetett, sosem hibázhatott, hiszen sosem csinált semmit.
A hely és az idő nem alkalmas a kérdésfeltevésre. Most a sérült ellátása a fontosabb. Miután a mentők megérkeznek, megköszönik a segítséget és elviszik a sérültet. Most már van időm elgondolkodni. Vajon nem ilyen-e a nagy magyar valóság? Hányan figyelik a háttérből kritikus szemmel azt, aki el meri vállalni a döntést, elvégzi a munkát? Hányan várnak arra, hogy valaki hibázzon, s akkor előjöjjenek a háttérből. No ugye, mi megmondtuk! ? okoskodnak olyankor. S vajon ezt a járdán álló öreg mentőst megkérdezi-e valaki, miért nem adta meg a tőle elvárható segítséget bámészkodás és kritizálás helyett? Hiába no: aki tudja, csinálja, aki meg nem, az a másikat is hátráltatja!
